Amikor a rettegett étteremkritikus, Anton Ego a szájába vesz egy falat ratatouille-t, ami egy szempillantás alatt felidézi gyermekkorának kedves ételét, és AZT a konyhát amiben édesanyja készítette a megismételhetetlen finomságot- nos, ez volt az a pillanat, amikor a férjem bejelentette, hogy ő sütni akar.
De igazából nem is itt kezdődött. Az ihletet valójában Borbás Marcsi adta, aki ellátogatott egy kis faluba, és egy fejkendős, aprócska nénivel nekiláttak kókuszos tekercset sütni az utcán. A férjem szerint rém egyszerűnek tűnt a dolog, legalábbis a televízió képernyőjén keresztül: begyúrták a hatalmas tésztaadagot egy régimódi edényben, aztán kinyújtották, megkenték kókuszos krémmel, feltekerték, vágták és sütötték. Pikk-pakk. Kész.
Ekkor már derengett neki, hogy ez a kókuszos tekercs valahonnan nagyon ismerős. Hogy ő ilyet evett, és már-már a szájában érezte az ízét, de csak távoli emlékek derengtek a múltból.
Aztán a L’ecsó című film ominózus jelenete helyére pattintotta a déjà vu-érzést: a kókuszos tekercsek a nagymamája konyhájában sültek, ahol kisgyerekként nagyon sokat időzött, és kóstolgatott belőlük.
Nem sokkal később a tettek mezejére is lépett, és felkutatta a legtutibb receptet a neten. Azt hiszem, talán a google találati lista első helyezettjére esett a választása.
– Kicsim, ebben olyan van, hogy gőz fölött kell kikavarni a cukros tölteléket. Szerinted ezt a részt ne ugorjam inkább át? Nem hiszem, hogy menne.
Jeleztem neki, hogy célszerű lenne, az összes hozzávalót és az összes folyamatot beiktatni a süti elkészítésekor, majd nyakamba vettem a várost és bevásároltam mindent a sütéshez.
A nagy napon maga mellé rendelte a lányunkat, aki egyelőre mindent megtesz, hogy a konyha környékére se kelljen menni, és együttes erővel estek neki a feladatnak.
A lányunk fennhangon olvasta a receptet, a férjem meg igyekezett követni az útmutatást. Némileg megkönnyítette volna a munkát, ha a hozzávalólat előzőleg bekészítette volna az asztalra, mert így percenként hangzott fel a : -Szívem, merre van a…-kezdetű mondat.
Aztán persze nem kellett hozzá sok idő, hogy hajba kapjanak. A lányunknak nem igen fűlik a foga a konyhai melóhoz, a férjem meg úgy hitte, hogy egy nővel az oldalán biztosan nem fog gondot okozni a sütés. Némi gondot azért okozott.
A tészta ugyan elkészült, de semmilyen nógatásra nem akar megkelni, ami egy kelt tésztánál – khm – némi gondot okoz.
Halkan kiszóltam a konyhába, hogy cukor vajon került-e az élesztő mellé.
-Miért, az kell bele?- jött a döbbent válasza. -Kislányom, miért nem mondtad, hogy kell bele cukor?
-Mert nem volt a receptben, apa!
Nos, úgy tűnik, egy rutinos háziasszony receptjét sikerült letölteni, aki úgy gondolhatta, hogy rutinos háziasszonyok készítik el ezt a süteményt, így semmi szükség apró részletekre fecsérelni az időt. Végül is, azt még egy óvodás is tudja, hogy az élesztő mellé cukor is dukál.
A tészta kinyújtásánál és feltekerésénél már közbe kellett avatkoznom, amikor sokadjára hallottam a morgást (“Nem igaz, hogy folyton ráragad a nyújtófára. Miért szakad szét?”).
Végül a tekercsek a sütőben landoltak, igaz, közel sem olyan méretesek és pufókak, mint Borbás Marcsi tepsijén, krémből viszont bőségesen maradt.
Mint ahogy mosatlanból is.
Miközben tésztadarabokat vakargattam fel az asztalról, a gyerekek közölték, hogy ők tulajdonképpen nem is szeretik a kókuszt, így kettőnkre maradnak a kókuszos tekercsek. Szerencsére, van belőlük bőségesen.
A férjem négy tepsinyit sütött le.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: