Férfi és a nő kimondott és kimondatlan párbeszéde – gondolatai. Van kiút? Vesztett a férfi, és vesztett a nő. Lehet nyerni ebből a pozícióból?
Férfi: Várandós lett a feleségem. Apa leszek! Most már komolyan kell venni az életet. Nem lehet csak úgy élni napról-napra. Egy csődtömeg voltam, de felfuttatom a céget, hiszen a férfi dolga eltartani a családot! Sokat kell dolgoznom, hogy minden rendben legyen. Kiesik egy fizetés, és építkezni kellene, hiszen ebben a kölcsön kapott egy szobás panelben csak nem lakhatunk. Most ha megfeszített tempóban dolgozok, akkor össze fog jönni. Fel kell építenem egy céget a semmiből. A feleségemnek meg kell értenie, hogy most éjt-nappallá téve dolgozom. Értünk. És a babáért. Erre a feleségem munka után hazajön, és ledől. Ebben a pici panelben sem tud rendet csinálni, mi lesz, ha még itt lesz a gyerek? Munka után kutya kötelessége lenne rendet varázsolnia. Terhes-terhes, na és, ez miért kifogás? Aki a második, harmadik gyerekét várja, akkor is toppon kell lennie a lakásnak. Ráadásul ilyen pici lakás… Mi lesz, ha beköltözünk a házba?! Lecseszem. Mert nem hallgat a szép szóra. Nem érti meg, hogy az anyaság mekkora felelősséggel jár, és ha most pihenget, mi lesz később? Én küzdök, szinte halálra dolgozom magam, hogy rendben menjenek a dolgok!
Nő: Babát várok! Mi lesz a munkahelyemmel ezután? Ferde szemmel néznek rám. Már most felvettek valakit, akit be kell tanítanom. A főnök poénkodik, hogy fogamzásgátlót fog osztogatni, meg majd bölcsődét nyit a cégben, hogy a pici mellett dolgozhassak. De egyszerűen nem hiszem, hogy valaha ezek után, hogy a munkahelyi “fő bűnt” elkövettem, visszatérhetek. Szédelgek… Ülve el tudnék aludni, alig tudok gondolkozni. Lelkes és lendületes voltam, most egy bizonytalan bálna. Folyamatosan köhögök. Rohangálnom kell vizsgálatokra, védőnőhöz, tanácsadásra, ultrahangra, vérvételre. Gyenge és lógós kolléga lett az üdvöskéből. Alig várom, hogy hazaérjek, ledőljek, és aludjak pár órát. Főzök valamit, és várom a férjem… már megint meddig akar bent maradni? Este fél tízkor hazaér, olyan, mint egy zombi. Én meg magányos vagyok. Ő lehuppan a tévé elé, és nyit egy sört. Éhes. Adok neki enni. Leszid, hogy kupi van. Magányos vagyok. Megalázott. Úgy érzem, a terhességet, a vizsgálatokat, mindent egyedül kell megcsinálnom. Más apukák ott ujjonganak az ultrahangot nézve, a párjukkal, én meg egyedül, keserűbb mosollyal. Istenkém, mibe kezdtem bele? Persze, tudom, fontos a karrierépítés, meg a pénz, de annyira egyedül vagyok.
Férfi: Na, jön a baba, de várom már, csodálatos! Összeraktam a pénzt a nőgyógyászra… a szülésznőre, a külön magánszobára a klinikán, hogy emberi körülmények között lehessenek. Teljesítettem mindent, ami embertől telik. De az élet nem áll meg, dolgozni kell, hogy ezek a pénzek visszapótlódjanak. Elindult a szülés. Épp most érkezett az új gép, kint van a szervizes, muszáj helytállni. Drágám, majd hívj, amikor tényleg jön a baba, ígérem, ott leszek!
Nő: Kitartok. Fáj, de nagylány vagyok, és szerencsére itt a szülésznő mellettem. Egy kincs. Segít mindenben. Az orvos persze nem jön be, alszik még. Majd jön, ha tényleg beindul a baba, és ki akar bújni. Most addig mit tutujgasson?… Még órákig tart ez a szakasz. Mindenki éli az életét, én meg végzem a feladatom. Itt vagyunk a szülésznővel ketten, és dolgozunk az ügyön, hogy természetes szülés lehessen. Na, új szakasz. Kitolás. Megérkezett a férjem. Az orvos is itt van végre. Felpolcolta a lábam, nyomhatom. Nem megy. Kinyomja belőlem könyökkel. A gyerek egészséges. Az orvos a férjemmel poénkodik, hogy szűkre varrja-e be a gátmetszést. Fájdalomcsillapítás nélkül. Nem tudok röhögni. Basszák meg. Megkaptuk szerencsére a gyereket, és együtt lehettünk egy ideig, mint egy normális család. Új anya, új apa, újszülött baba. Szép volt. De itt a vége, viszik a gyereket. Nem tudok járni, annyira fáj a lábam. Áttolnak a szép szobába, tolókocsival. Mindenki nagyon rendes. A férjem mellettem marad még pár órát, aztán hazamegy aludni. Másnap nem tud bejönni. Munkahelyi gondok. Telefonon tartjuk a kapcsolatot. Megértem. Nehéz lehet helytállni.
Férfi: Dolgozok mint egy állat. Hazamentem, hogy felpórszívózzak, mire hazajönnek a kórházból. Erre szétakadt a derekam.
Nő: Hazamegyünk a kórházból! A férjem porszívozott is otthon. Nekem fájdalmaim vannak, nagyon vérzek, de neki meg szétakadt a dereka. Helyt kell állnom. Sírva nevetek. Euforikusan boldog vagyok, hogy itt a csöppség, szinte nem tudok semmi rosszra sem gondolni. Elindítani a tejet piszok nehéz. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire borzasztóan fáj, és mint egy kőszikla, olyanok a melleim. Mégse akar jönni a tej. Úgy érzem magam, mint egy kecske. És úgy is nézek ki körülbelül… Még jó, hogy kaptam egy mellszívót… Mert ahogy mutatták, kézzel sehogy se megy a dolog.
Férfi: Nos, itt az idő, vissza kell menni dolgozni. Sajnálom, hogy a derekam miatt nem tudtam segíteni. A feleségem itthon van egész nap, egyszem gyerekkel csak elboldogul. Az anyám főz nekem, még erre sincs gondja. De remélem, hogy most már folyamatosan itthon van, a háztartás tökéletesen rendben lesz. Egy szem gyerek meg egy kis takarítás miért okozhatna gondot?! És akinek több gyereke van? Na ne már, ne gyerekeskedjünk. Felháborító, hogy képtelen rendesen teljesíteni. Anyámmal, amióta együtt ebédelünk, sokat beszélgetünk ezekről. Ő nem hanyagolta el a háztartást, ha kell, éjszaka csinálta. Senki se lássa kárát ennek az egy gyereknek. Ne a baba irányítson. Neki is meg kell szoknia, hogy nem ő a főnök. Nekem, meg ennyi munka mellett jár a pihenés. Legalább otthon hagyjanak békén. Ez a vacak mellszívó is annyira nyikorog. A feleségem ott szívja a mellét, míg nézem a tévét. A gyomrom forog tőle. És hangos. Kiküldtem a konyhába. Zavar. Nem tudok pihenni. Undorodom tőle. Ráadásul amióta megvan a kicsi, éjjel sír három óránként. Megkértem a feleségem, hogy aludjon a gyerekszobában, mert ha felébredek éjjel a sírásra, képtelen vagyok visszaaludni. Ezt meg lehet érteni. Én vagyok most az egyedüli kenyérkereső, rajtam áll vagy bukik, hogy meg tudunk-e élni.
Nő: Itt vagyok egyedül egész nap. És szenvedek a tej miatt. Valahogy túltermel a szervezetem. A babánk nem tud szopni rendesen. De sziklakemény mellekből nem is lehet. Fejem-fejem… Borzalmas. Napi másfél liter! Mi a fenét kezdjek ennyi tejjel? A gyerek nem iszik meg ennyit. Lefagyasztom, kellhet máskorra is. A fagyasztó már tele van anyatejjel, dől ki belőle. Rendes kaja már be se fér. Ki se tudok mozdulni, rohanni kell haza fejni, etetni, pelenkázni. Még mindig fáj mindenem… Megpróbálom egyedül levinni ezt a hatalmas babakocsit, gyerekkel együtt. Senki sem segít kinyitni ezt a nagy panel-vaskaput. Hogy tudom egy kézzel tolni a kocsit, és a nyitóval szórakozni? Ráadásul nagyon-nagyon fáj a lábam. Egyedül a védőnővel tudok beszélni, a férjem nap közben dolgozik, és nem szereti, ha hívogatom folyamatosan. Nem gondoltam volna, de imádom a védőnőt. Ő az egyetlen felnőtt kapcsolatom. Amikor nem a mellszívóval szórakozok, akkor próbálok pihenni. Olyan vagyok, mint egy zombi, éjjelente háromszor kelek a kicsit etetni, pelenkázni, visszaaltatni. És éjjel is még fel kell kelnem egy órát fejni, mert annyira fáj a mellem, hogy nem tudok aludni a fájdalomtól, ha nem teszem. Nem tudom, hogy élem túl. Magányos vagyok. Nem vagyok jól, de ki kell bírjam.
Férfi: Itt az ideje lépni egy nagyot. Belekezdek az építkezésbe. Sajnálom, de még ennyit sem tudok itthon lenni. De anyám főz nekem, és neked tényleg csak az otthoni dolgok lesznek a feladataid. Ezeket legalább lásd már el rendesen.
A tökéletes nő az 50-es években:
-Odahozza neked a papucsot, és a pipádat
-Megmasszírozza a lábad
-Jéghideg sörrel és rágcsákkal lát el
– Csendben van, amíg a kedvenc tv csatornáid között válogatsz
– A nemverbális dolgokra – például csettintésre is megfelelően reagál
– Minden kérésedre “igen drágám”-mal reagál
– Az ajtóban köszönt, kizárólag átlátszó celofánba öltözve
Fotó: Pinterest
Nő: A férjem egyre durvább. Undorodik tőlem. Rám sem tud nézni. Olyan dolgokat vár el, erőszakosan, amikre úgy érzem, képtelen vagyok. Egy csődtömegnek érzem magam. Ennek nem tudok megfelelni. A gyerekkel meg bajok vannak. Furcsán viselkedik. Nem tudom etetni. Nem tudom elaltatni. Túl van pörögve. De erre is egyedül vagyok. A férjem este tíz előtt nem jön haza. Akkor meg ott vagyok, síró gyerekkel a kezemben, megtépázott idegrendszerrel, kiéhezve két felnőtt szóra, szeretetre, meg arra, hogy nőnek nézzen. De nem. Egy gusztustalan szerencsétlenség vagyok. És igen. A lakás romos.
Férfi: Egyedül vagyok. A feleségem a legalapvetőbb dolgokat is képtelen megcsinálni. Nem érzi, hogy ennyi munka után fontos lenne nekem a csendes család, ahol relaxálhatok, ahol várnak, szeretnek, és legalább egy finom meleg vacsorát kapok, ha már értük dolgozom ennyit? Nem látják, hogy értük küzdök? Ha én ilyen áldozatokat hozok, a feleségem miért csak magára gondol? Igénytelen így. És igen – őszintén – visszataszítónak látom. Nem egy vonzó nő, hanem egy szabadidőruhás szerencsétlenség, akivel nem lehet két értelmes szót se váltani. Csak a gyerek, a gyerek. Mintha visszafejlődött volna az agya.
Nő: Vissza kell mennem dolgozni. Nem bírom tovább. Minden nap a szidás, megalázás, elvárások sorolása. Semmi kedvesség. A gyerek fél az apjától az ordítás miatt. El kell mennünk otthonról, hogy tudjon pihenni, tévét nézni hétvégén. Minden vágyam az lenne pedig, ha eljönne velünk sétálni – akárhová. Igen, egy kicsi gyerekkel nagyon nem a párról szól a séta. Egyáltalán nem. De akkor is. Annyira nagyon egyedül érzem így magam. De mindegy, azt csinálom, hogy naponta kétszer eljárok sétálni a gyerekkel, amíg szép az idő. Minél több időt töltünk kint a természetben. Egyébként otthon csak felemészt a bánat. Ott a gyönyörű ház, üresen, nincs benne egy összetartozó család. Még csak a rokonok se jönnek el soha meglátogatni minket, mint ahogy eddig sem. A játszótéri anyukákkal barátkozom. Ők is be vannak kattanva, csak a gyerektémák futnak, de a legtöbb helyen legalább néha van nagyszülő, és kettesben lehetnek néhanapján a férjeikkel. Nagyon irigylem őket. Olyan jó lett volna, ha akár egy albérletben, de lazán, együtt küzdöttük volna le az akadályokat. Párként, és nem ellenségekként.
Férfi: Itt a feleségem, és csak viszi a pénzt. Elvárja, hogy legyen mit enni, de ő nem tesz semmit. Szidom folyamatosan, de nem változtat. Pedig egyértelműen megmondtam neki, hogy csak a minimumot várnám el, hogy rendben legyen a háztartás. Egy szem gyerek mellett, könyörgöm! Elviselhetetlen így. Én szétdolgozom az agyam. Semmilyen hobbim sincs. Sehová se járok. Este tízre ha hazaérek, bedobok pár felest, és bámulom a tévét, és elalszom a kanapén. Ennyi jár. Ennyi az élet? Úgy érzem, csak egy használati tárgy vagyok. Nem becsülnek semmire. Mert ha becsülnének, akkor legalább az itthoni dolgok rendben mennének. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya. Aztán itt vannak a hétvégék. A gyerek – akit a feleségem nagyon de nagyon rosszul nevelt – üvöltözik, sikítozik folyamatosan. Nem eszik rendesen, nem viselkedik rendesen. Olyan, mint egy kis fúria. Ehhez ennyi munka mellett nincs idegrendszerem. Inkább menjenek el kettesben valahová, addig legalább végre hátra dőlhetek, és megnézhetem nyugodtan a meccset.
Nő: Visszakerültem a munkahelyemre, részmunkaidőbe persze. A legtöbb anyuka ennek nagyon örülne, mert így marad idő a háztartásra is ugyebár. De így sem jár sokkal több pénz, mint a GYED, ráadásul az eddigi pozícióm helyett egy nyeretlen vackot kapok. Kábé annyi a feladatom, hogy kezelem a fénymásolót. És ízetlen poénokat sütögetnek a fiatal anyukákról. Már itt sem felelek meg. Nem vagyok egyenrangú, és ezt nyilvánvalóvá is teszik. Megtűrt személy. A gyerekünk viszont egyre normálisabb, már nincs annyi gond vele. Nem csak visít. Kezdi az apukája is elfogadni, de nyilván ellátni nem tudja. Tehát ha hétvégén mennénk valahova, akkor együtt megyünk, mert kellek, mint “ellátóegység”.
Férfi: Részmunkaidős a feleségem, és nem tudja mellette vinni a háztartást. Pedig a gyerek bölcsiben. Ilyen egy igénytelen nőt… Sosem fogja megérteni, mire vágyom.
Laza meló
Nő: Kérlek, legyen bébiszitterünk. Kérlek, legyen bejárónő, aki besegít néha. Csak néha! Kérlek, menjünk el felnőtt programokra! Kérlek, nézz nőnek! Légy szíves, ne gyűlölj! Nem tudok egyedül mindezzel megbirkózni!
Férfi: Egy nőnek ilyen apróságokkal tökéletesen meg kellene tudnia birkózni, hangsúlyozom egyszem gyerek mellett, vacak részmunkaidős munkával. És amúgy is annyi időt töltök munkával, akkor a gyereket nem látnám soha, ha a ritka szabadidőnkben még felkérnénk valakit, hogy vigyázzon rá. És elmenni egy koncertre? Ugyanmár, az se együttlét, csak nézünk ki a fejünkből. Nem erre vágyom.
Nő: Kérlek, gyere haza korábban. Gyere el velem. Nézz nőnek. Vagy egyszer lógj a munkából. Egyszer vegyél ki szabadnapot, és amíg a gyerek oviban van, addig legyél velem. Hiányzol. Már sok-sok éve nem is találkoztunk igazán.
Férfi: Nem lehet. Nem jöhetek haza munkaidőben. Nagy a hajtás. És nem nézlek nőnek, nem vagy eléggé partner, nem értesz meg: nem tudod, mik a terheim, nem tudod, milyen dolgok forognak kockán, ha én kimaradok, nem érzed, hogy nyugalomra és egy rendes háztartásra van szükségem, egy hátországra, ahonnan nyugodtan indulhatok utamra. Ahol rendezett minden. Én megadnám a másik részét.
Nő: Képtelen vagyok mostanában bármit is rendesen csinálni. A munkahelyemen is kibuktam… Nem bírom elviselni, hogy mindenhol másodrendű, megtűrt személy vagyok. Menekülök itthonról. Amikor elmész reggel, akkor magamba zuhanok. Körülnézek, és annyi lenne a teendő. Nem tudom, melyikbe fogjak bele. Úgy érzem egyedül vagyok erre az egészre. Itthon vagyok hagyva, hogy oldjam meg. De hogyan? Minden nap főzök, és van vasalt ing, viszont tényleg őrült rumli van, és a vasalásra váró ruhák is sokrakoznak a szárítón. Te egy nap szabadságot se veszel ki, nem kíméled magad, és tényleg nem élsz egyáltalán, de tényleg azt várod, hogy a gyerekkel délutánonként ne menjünk el játszótérre, zárkózzunk be, és melózzak ezerrel?… Nyilván. De nem megy. És nincs hobbim sem, nekem sincs életem, csak a gyermek. A barátok – természetesen – nem úgy akarnak velem találkozni, hogy közben a gyereket terelgetem. A legtöbb csaj eljár a barátnőkkel havonta, amíg valaki vigyáz a kicsikre. Kellene az ilyen kimozdulás. És úgy érzem, én is, hogy az agyam lenullázódott. Mint ember, rendkívül unalmassá váltam, csak a gyerektémákkal. A gyereknek olvasok fel végeláthatatlan gyerekkönyveket, a szórakozás a gyerekszínház, gyerekkoncert, játszótér. Abban reménykedem, ha még nagyobb lesz, akkor a felnőtt színházba is magammal viszem, meg felnőtt kiállításra. Az talán jó lesz. 🙂
Férfi: Belátom, hogy nem megy így. Nincs életem. Eladjuk, amink van, beköltözünk egy lepukkant helyre, és éljük a lúzer életünket, és felfogjuk, hogy ennyi jár. Te nem voltál képes igazi háziasszony lenni, én meg elbuktam mint családfenntartó. De ha lesz több időm, talán lesz közös élet. Ez a cél, nem?
Nő: És az jobb lesz? Tényleg le tudsz állni a munkamániával? Mi lesz itthon? Akkor sem lesz tökéletes és ragyogó minden. Eddig se bírtad, ezután hogyan? Változnak majd az elvárások? Ha vesztesek leszünk, akkor valaha meg tudod bocsájtani, hogy nem vagyok tökéletes? És én valaha meg tudom neked bocsájtani, hogy akkor is magamra hagytál, amikor annyira kellett volna egy társ?
Hány évig lehet elmenni egymás mellett, teljesen más elvárásokkal? Mi lenne a megoldás?
Ha igazi dolgokra vágysz, igazi hétköznapi küzdelmekre, és te is megosztanád a valós és hamisítatlan hétköznapjaid, csatlakozz a csoportunkba, szeretettel, tárt karokkal várunk. Mi mindannyian katasztrofálisak de legalább őszinték vagyunk.
Csak semmi “vetítés”. Kattints ide, és beveszünk a csoportba!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: